Bessenyei Ferenc - Vándordal
Én lejártam lábam vad giz-gazban
Bőrbakancsom térdig sáros már,
és a társam, régi társam,
nem volt más, csak egy rossz hálózsák.
Sűrűn hemperegtem szalmán,
éltem éhkoppon, zöld almán,
míg egy asszony megsajnált, mint egy kutyát,
és jó szívvel, gyengéd szóval,
pár szem krumplival meg sóval,
és egy kancsó olcsó borral megkínált.
Másnap reggel könnyű kedvvel
messze jártam és a füttyöm vígan szállt,
jött egy traktor, s tülke akkor rám dudált
és én felhúzódzkodtam rá.
Az egy farmra vitt, hol birkát nyestem,
s néhány részeg este
az a kedves emlék sokszor visszajárt,
hogy egy asszony gyengéd szóval,
párszem krumplival meg sóval,
és egy kancsó édes borral megkínált.
Voltam csősz és matróz,
erdész, kertész,
börtönőr és börtöntöltelék,
frakkban, fényes házban jártam,
szöktem létrán, mikor észrevett a férj.
Én már híd alatt is laktam,
hálózsákom rég eladtam,
és a víztükrén kétszemem álmot lát:
azt a nőt, ki gyengéd szóval,
pár szem krumplival meg sóval,
és egy kancsó édes borral megkínált.
Gyűrött, züllött lett a képem,
durva öklöm sem úgy jár mint egykor rég,
és a csapszék pultnál ütleg hullt rám,
s a földön rám számlált a csőcselék...
akkor felderengett még az emlék:
egy volt, aki jó volt énhozzám!
Az a nő, ki gyengéd szóval,
ággyal, krumplival meg sóval,
és egy kancsó mézes borral megkínált.
