Nazi Megastructures / Hitler's Propaganda Machine
Az 1945-ös berlini csata során mintegy százezer német civil harcolt az utolsó csepp véréig, s közülük hatezren a vereség bekövetkeztekor öngyilkosságot követtek el. Vajon miként tudták a nácik ilyen szélsőséges mértékben motiválni a népüket? A válasz a propaganda, s ezen a téren Hitler egy zsenit tudhatott maga mellett Dr. Joseph Goebbels személyében.
A harmincas évek közepén a német gazdaság rosszul teljesített, súlyos infláció volt, mindez az erőszak és a gyilkos szándék melegágyának bizonyult. A náci vezetés céljainak jól megfelelt, hogy az emberek végre kiélhessék a haragjukat. Hogy ez milyen irányba terelődjön, dr. Joseph Goebbels jól tudta, mit kell tennie. Összekapcsolt két tételt: egyrészt Hitler hatalomra jutása után azt akarta tudatni minden némettel, hogy Hitler az, aki feledtetni tudja az első világháborús vereség szégyenét, másrészt rá kellett irányítani a tömegek figyelmet az ellenségre, elsősorban a zsidókra és a kommunistákra, akiket a háborús kudarcért okolni kellett.
Goebbels jól értett a tömeghangulat irányításához. Megtapasztalta, milyen óriási hatásuk van a nürnbergi náci nagygyűléseknek, de hiába volt jelen azokon több százezer ember, milliókhoz nem tudott eljutni az a lelkesítő hangulat, amit egy gigantikus aréna biztosítani tudott. Olyan eszköz kellett, amely a családok otthonába elviszi a hazafias szónoklatokat: s ez az eszköz a rádió volt. Mint a filből kiderült, Goebbels ötlete az volt, hogy egy olcsó, az állam által előállított készüléket árusítsanak az embereknek. 1933-ban a propagandaminiszter javaslatára Otto Griessing mérnök fejlesztette ki a Volksempfängert, egy néprádió-típusú vevőkészüléket, amely rövid idő alatt eljutott minden háztartásba. Hat év alatt Németországban megnégyszereződött a rádiókészülékek száma, a háború előestéjén már több készülék volt a német háztartásokban, mint bárhol másutt a világon.
Ám az új propagandaeszköz csak akkor válthatta be a hozzá fűzött reményeket, ha Goebbels azt a céljainak megfelelően ki is tudja használni. Ehhez be kellett tiltani a többi médiumot. 1935-ben 1600 kiadványt szüntettek meg Németországban, 1938-ban további tízezret. Ettől kezdve az állami rádió lett a náci propaganda szócsöve. A mindennapi hírek között helyezték el a náci üzeneteket, hogy azok eljussanak a sokmilliónyi címzetthez. Goebbels nem érte be az állami rádióval, átvette az irányítást minden más, magántulajdonban lévő rádióállomás felett is.
Jól tudta, ahhoz, hogy az emberek rászokjanak az állandó rádiózásra, nem csak propagandaüzeneteket, mást is kell sugározni. A zene, a kabaré és a többi szívesen hallgatott műsorszám mellett csepegtették azokat a politikai üzeneteket, amelyektől azt várták, hogy átmenjenek a hallgatók fülébe. Ehhez nagyon fontos volt a megfelelő arányok eltalálása, mert csak így lehetett igazán sikeres a hallgatók manipulálásának módszere.
A propaganda újra és újra ismételt üzenetei egyszerűek, mindenki számára érthetők és végletesen megosztók voltak, amit a film eredeti, korabeli képei is igazolnak. Az egység nevében az ellenség megvetésére biztattak és a német emberek faji felsőbbrendűségét sulykolták. Goebbels felismerte: folyamatosan ismételni kell az üzeneteket: Hitler a megmentőnk, Hitler zseniális, igazunk van, amikor a más népek által ránk kényszerített igazságtalan békediktátum ellen lázadunk, és a zsidók rosszak…
Az üzeneteket megállás nélkül ismételgették, az egész országnak átmosták az agyát. A goebbelsi propaganda kegyetlenségét jól mutatja, hogy a gyerekek is a célpontba kerültek, hiszékenységüket, tapasztalatlanságukat jól ki lehetett aknázni, olyan mélyen akarták a tudatukba vésni a fasizmus ideológiáját, hogy azt felnőttként se felejtsék el.
Goebbels kinevezte magát a német filmgyártás vezetőjének is. 1934-ben megbízták Leni Riefenstahlt, hogy készítsen filmet a nürnbergi pártgyűlésről. Az Akarat diadala című dokumentumfilmje, amely a náci pártot dicsőíti, miközben Hitlert úgy állítja be, mint egyetlent, aki képes győzelemre vinni Németországot, a történelem legnagyobb és egyik legsikeresebb propagandafilmje lett, számos nemzetközi díjat is elnyert. A propagandaminiszter azonban nem csak dokumentumfilmeket támogatott. Azt akarta, hogy a propaganda a lehető legszélesebb tömegeket elérje. Ő döntött a színházak vezetéséről, a műsorról, a filmek forgatókönyveinek többségét ő maga, személyesen hagyta jóvá. Voltak köztük drámák, vígjátékok, könnyedebb témák egyaránt. 1933–42 között négyszeresére nőtt a német filmek száma, s ezekben általában a náci üzeneté volt a főszerep.
