„Ott van a fejemben folyamatosan, hogy mi van vele, hiszen nagyon szeretem, és aggódom, aggódunk mindannyian érte. Minden napunkra, minden percünkre rányomja a bélyeget ez az érzés.”

---

Luca fiatal, két gyermekes anyuka, akinek egy közeli hozzátartozóját ítélték két év letöltendő börtönbüntetésre. A bevonulást megelőzően az egész család tanácstalan volt, nem voltak korábban ilyen helyzetben, nem tudták mi a teendő. Annyira elterelte a figyelmüket a sok évig elhúzódó büntetőeljárás is, hogy egyáltalán nem gondolkodtak azon, mi lesz akkor, ha végül nélküle maradnak otthon.
Komoly kihívást okozott az egész családnak, miképpen birkózzanak meg a mindennapokban szerettük ideiglenes elvesztésével. Sokat aggódtak miatta, mindig várták, hogy telefonáljon, miközben olykor elmulasztották megélni a saját napjaikat. Amikor pedig sikerült elűzniük rövid időre az aggodalmaikat, kicsit elfelejtették, milyen helyzetbe kerültek, rendre lelkiismeret-furdalásuk támadt: „most nem rá gondoltam, biztosan jól van még?”
Csak egyetlen alkalommal látogathatták meg a börtönben szerettüket, ezt követően már csak Skype-on keresztül látták a koronavírus miatt bevezetett látogatási tilalom miatt. „Ebben az időszakban tanult meg a kisfiam járni. Iszonyú jó érzés volt, ahogy felsétáltunk a Duna-parttól az otthonunkig úgy, hogy közben fogom a kezét, és tudom, hogy mennyit jelentett volna neki, ha azonnal elmesélhetjük – de erre nem volt lehetőség” – meséli Luca.

Az Otthon Várunk sorozatban olyan emberek mesélik el történetüket, akiknek közeli családtagja tölti szabadságvesztését. Személyes tapasztalataikat, élményeiket osztják meg velünk arról, hogyan érintette őket szerettük távolléte: [ Ссылка ]

свернуть