A HUN-AVAR AZONOSSÁG (ROKONSÁG?) KÉRDÉSE
Vértessy György
Budapest
(Magyar Múlt, Vol. XVI. Évf. 1-2 szám, 1989)
Journal of the Hungarian Historical Society
Sydney, Australia
Általánosan elterjedt fölfogás szerint Kézai Simonnak az az állítása, hogy a hunok az Úr 700. esztendejében foglalták el a Kárpát-medencét, illetve Árpád népének bejövetele a “hunok” második honfoglalása volt, nyugati krónikás hagyományon és egyszerű történetírói kitaláláson alapul.
Mielőtt Kézait végképp elmarasztalnánk, vagy a “kitalálás” vádja alól fölmentenénk, próbáljuk meg e hagyomány eredetére fényt deríteni.
Attila 453-ban bekövetkezett halála után a hatalmas hun birodalom összeomlott. Jordanes szerint a viszálykodó trónörökösök és a föllázadt népek közötti csata a “Nedao” folyó mellett zajlott le, amelyben Attila fia, Ellák is elesett. A hunok ezután az Al-Duna és Pontus mellékére vonultak vissza.
Ha a hunok valóban kivonultak a Kárpát-medencéből, akkor a nyugatiak 500 év multán milyen meggondolások, vagy ismertetőjegyek alapján mondották a magyarokról azt, hogy “hunok”? A kérdés azonban úgy is megfogalmazható, hogy a “hunmagyar” azonosságot illetően milyen forrásokra, vagy hagyományokra támaszkodhatott Kézai? Bevezetésképpen vegyünk egy epizódot az avarok történetéből.
A Kárpát-medence a 6. szd.-ban különféle germán népek kezében volt. A Dunántúlt 526 óta a longobárdok birtokolták, a Tisza- és Maros-vidék pedig a gepidák fönnhatósága alá tartozott. E két nép – Bizánc uszítására – állandóan hadban állt egymással. Végül is a longobárdok az avarokkal szövetkezve döntő csapást mértek a gepidákra. Amikor a longobárdok 568-ban a mai Lombardiába költöztek, az avarok a velük kötött szerződés alapján a Dunántúlt is birtokukba vették [cf. Erdélyi (1966), p.18]. A longobárdok tehát nem elbeszélések, vagy hagyományok, hanem közvetlen kapcsolatok révén ismerték az avarokat. E körülményt azért hangsúlyozzuk, mert Paulus Diaconus (kb. 720-799), a longobárdok történetírója ezeket mondja: “a hunok, akiket avaroknak neveznek; hunok, akik avarok is [Balics (1901), p. 193]”. E szavak első pillanatban tévedést sejtetnek, azonban a későbbi iratok arról győznek meg bennünket, hogy Paulus Diaconus igazat beszél.
Nagy Károly (Charlemagne) és az avarok
Nagy Károly (768-814) terjeszkedési politikája következtében ellentétbe került a szomszédos népekkel, közöttük az avarokkal is. Az első hadjáratot ellenük maga Károly vezette 791-ben, amely az avarok “fölperzselt föld” taktikája következtében súlyos kudarcba fulladt.
Sajnálatosképpen, az avar főemberek között éppen ezután (795 körül) viszály tört ki. A kagánt meggyilkolták, míg egy másik főember, a tudun – mint azt Ioannes Longus, Yper apátjánál olvashatjuk – az avarok, azaz hunok fejedelme saját magát és hazáját átadta Nagy Károly királynak, segítséget kérve saját véreivel szemben [Váczy (1974), 5-6, p. 1050]. A 871-ben írt “A bajorok és karantánok megtérése” című iratban pedig a következő áll: “Károly császár Erik grófot bízta meg 796-ban azzal, hogy a hunokat irtsa ki.” Majd egy mondattal később meg a következő: “Károly tehát még ugyanezen évben elküldte fiát, Pipint nagy sereggel Hunországba” [Győrffy (1975), p. 196].
Hosszú ideig tartotta magát az a fölfogás, hogy Nagy Károly semmisítette meg az avar birodalmat. Az újabb kutatások azonban tisztázták, hogy az avarokat Krum bolgár kán roppantotta össze 803-ban, amikor hadseregével az uralkodása kezdetén az avar birodalom közepére tört (dél felől, ahol nem volt könnyen védhető) és végzetes csapást mért a főtörzsre, majd a keleti szárnyra. A birodalom nagyobbik felének pusztulása olyan nagy hatással volt a nyugati avarokra (tehát a Pannonia és attól még nyugatabbra élő avarokra), hogy fegyvereiket letéve Károly császár védelme alá vonultak [Váczy (1974), 5-6, pp. 1058-59]. Eginard (Einhard, 770-840), Nagy Károly életrajzírója így összegezi az eseményeket. “Az avarok, azaz hunok ellen viselt háború…nyolc év után végül is befejeződött… Ebben a háborúban a hunok egész nemessége elpusztult [Váczy Péter (ibidem), p.1042]”. Ezek után a Kárpát-medencére csönd borult.
Jámbor Lajos [Louis I, vagy Louis the Pious, Louis le Pieux; 778-840; a Nyugat császára; 814-840] fiai 843-ban, a verdun-i szerződésben Francia- és Németországra osztják föl a frank birodalmat. A Szent Wandregisilius kolostor évkönyvében erről – a 877. évnél – a következő bejegyzést találjuk: “Lajos kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát (Gombos, II. 1464”).
A fenti adatot nem lehet elírásnak tekinteni. Ugyanis Hincmar Rheims-i érsek 862-ben – vagyis 33 évvel a honfoglalás előtt – azt írja, hogy a dánok Jámbor Lajosnak az országát pusztítják, de a birodalmat egy olyan nép is pusztítja, amelyet az itteniek nem ismertek, akiket “ungri”-knak neveznek (Gombos, I., 110)
[ Ссылка ]
