Lucz István Ádám vizsgafilmje (Hal(l)hatatlanok címmel
2006-Tömörkény
Szeged, Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium
Békési Eszter, Czibolya Kálmán

Nagyszülők! Tata és mama. Tömörkény, Újmajor dűlő.

Én ott nőttem fel. Ki hinné el? ÉS életem legszebb éveit kaptam meg. Akkumulátoros tévé, fekete-fehér. MTV 1. És akkor még nem volt generátor, így a világ végén áram se. Se hűtő, se mosógép, se mikró, se gáz, se víz, se köves út. Az volt, amit a két kéz összerakott. Valami mégis volt, amit nem lehet bekötni, bevezetni, megvenni, lebetonozni; valami, ami kimondhatatlan.

A sárban szerettem a legjobban játszani. A tóban vagy a kirakott nagy kádban, a napmeleg vízben fürödni. Szamócát szedni, barackot, epret a fáról. Napfelkeltétől napnyugtáig kint lenni és tenni-venni velük.
De a kezem, hiába, nem edződött meg. A bőr, ami minden nyáron aranybarnára égett, ma már szinte hófehér. Nem látni, amit kaptam, pedig hordom én, minden nap.

És tudom, mi az a kotla, garaboly, ren(g). És tudom, mi milyen ízű a kemencés kenyér, lángos. És tudom, milyen szavak nélkül, egyszerűen szeretni. Hallgatni a titkokról.

7 éve, még gyerekfejjel, így örökítettem meg őket. Statív nélkül, remegő kézzel. Akkor fogtam először kamerát. És nem, nem akartam, hogy nagyapa láncfűrésszel vágja össze a fát, nem akartam, hogy ártatlan káromkodás legyen benne, nem, de egyszeri volt, és nem, nem akartam megváltoztatni sem. Ilyen volt. Régen megint más.

Ők, akik számomra halhatatlanok, másoknak hallhatatlanok.

свернуть