Szécsi Pál : A távollét
...
Emlékszel?
Utolsó beszélgetésünket
egy száguldó mentőautó szirénája
szakította félbe.
Megijedtem, mint mindig
ha valahol a sziréna felhangzik.
Pedig akkor még nem tudtam,
hogy számomra és számodra
nagyobb veszély nem jöhet,
mint hogy elhagyjuk egymást.
Azóta sem feledtem el azt a délutánt.
Egymást átölelve álltunk az utca forgatagában, mintha soha többé nem akarnánk elválni egymástól.
De én egy erőltetett mosollyal kibontakoztam a karjaidból, lágyan megcsókoltalak és fölényes könnyed hangon azt mondtam:
"Ne félj az elválástól.
A távollét olyan mint a szél.
A kis tüzeket kioltja,
a nagyokat fellobbantja.
A nagyokat fellobbantja..."

Viharként tombol már a messzi távol
Felgyúlt a régi tűz, s a szívem lángol
Eszembe jutnak mind a meghitt órák
Egy ablak és a te kis szobád

Beláttam én már rég a tévedésem
Azt hittem, szalmaláng és ellobban szépen
Szívembe markol száz és száz kis emlék
Megöl a messzeség

Viharként tombol már a messzi távol
Felgyúlt a régi tűz, s a szívem lángol
Eszembe jutnak mind a meghitt órák
És a te kis szobád

Elmúlt egy hosszú év a búcsú óta
Azóta várok én egy hívó szóra
Félek, hogy régesrég már elfeledtél
Úgy kínoz, kínoz a távollét

Bocsáss meg egyszer még és kezdjük újra
Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja
Megadnék mindent én egy ölelésért
Egyetlen csókodért

Bocsáss meg egyszer még és kezdjük újra
Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja..

свернуть