Gönczölné Fényi Zsófia - Ha majd a nyarunknak vége (KATONA NÓTA)

Ha majd a nyarunknak vége, csendesen szitál a hó.
Lennék még tenéked édes, lennék még tenéked jó.

Csendes kis legénylakásban, az óra búcsúra int.
Kívülről hangos az utca, hangos az éljen szó kint.

Csókolj meg még egyszer édes, estére én már megyek.
Estére indul az ezred, s ki tudja már hol leszek.

Este a tábori tűznél, az ezred pihenni tér.
Alszik mind ébren a hadnagy, papírt és ceruzát kér.

Úgy érzi valaki várja, ő érte valaki sír.
Fejét a kezére hajtja, és aztán csöndesen ír.

Másnap a kórházi ágyon, fekszik a hadnagy legény.
Golyó ment a tüdejébe, életre nincs már remény.

Orvos ül az ágya mellett, karján a vörös kereszt.
Figyeli a hadnagy hangját, álmából ha ébredez.

Doktor úr szeretnék sírni, magam sem tudom miért.
Szeretnék egy kislányt látni, aki tán nem is enyém.

Doktor úr az égre kérem, adja ki tiszti ruhám.
Nem fekszem többé az ágyon, megvédem a Magyar hazám.

Nem lehet mondja a doktor, beteg még a hadnagy úr.
A hadnagy dalol az éjjel, megszökik a kórházból.

Felvette tiszti ruháját, kiment a csatatérre.
Megvédte Magyar hazáját, az életét adta érte.

Vége van már az ütközetnek, véresen száll le a nap.
A hadnagy hordágya mellett, imádkozik már a pap.

Biztatja szép csendben halkan, a hadnagy nem hallja már.
Bús szíve utolsót dobban, lelke a mennyekbe száll.

Levelet hozott a posta, ami a hadnagynak szól.
A kapitány elolvassa, azután csöndesen szól.
Golyó ment a tüdejébe, itt ássák meg a sírját.

Csendes kis legény lakásban, meghalt egy gyönyörű lány.
Éles tőrt szúrt a szívébe, elment a hadnagy után.

свернуть