Néha csendes alkonyórán, ha a lárma zaj kihal,
eszembe jut egy-egy ódon, elfelejtett régi dal.
Az a nóta, amit egykor fehér téli éjszakán
kiságyam fölé hajolva halkan dúdolt jó anyám,
az én édes, jó anyám.
Néha, néha visszajönnek a tavaszi álmok,
néha úgy feldobog a szívem.
Hogy csak nékem nyílnak mind a legszebbik virágok,
néha, néha még el is hiszem.
Néha, néha úgy érzem, hogy sose fájt a lelkem,
hogy az élet csak muzsikaszó.
S hogy a tavasz régen elszállt, szinte elfelejtem,
s a szívemben halkan hull a hó, hull a hó.
Búsan remegett a nóta, holdvilágos ég alatt,
hegedűszó, mámor illat, mint az álom elszaladt,
mint az álom elszaladt.
Néha, néha visszajönnek a tavaszi álmok,
néha úgy feldobog a szívem.
Hogy csak nékem nyílnak mind a legszebbik virágok,
néha, néha még el is hiszem.
Néha, néha úgy érzem, hogy sose fájt a lelkem,
hogy az élet csak muzsikaszó.
S hogy a tavasz régen elszállt, szinte elfelejtem,
s a szívemben halkan hull a hó, hull a hó.
Hogy a tavasz régen elszállt, szinte elfelejtem,
s a szívemben halkan hull a hó, hull a hó.
