Isten lássa végre rossznak, a romlott tudatot rohadó lúgnak
Marja szét, mikor belekortyol és vegye észre, hogy elfogultnak
Látta magát, hisz olyan, mint mi: értelemvadász matéria
A létezés pedig kaotikusnak látszó romos galéria

Ahol nem lehet megtekinteni semmi mást magadon kívül
Csak úgy juthatsz el oda, ha a romlott dolgod attól szépül
Hogy elfogadod romlottnak és kezdi értelmét veszíteni
Isten is majd a rohadó rosszat látja talán szépnek vélni

Önmagára teremtette, de már azt sem tudja minek is volna
Értelme értelmet keresni annak, amit már úgyis tudna
Igazság szerint váltakozva érzi magát mindenhol úrnak
Nem tudja, hogy hol fogant a mennyben talán a pokolban




Érzi magán, hogy semmit sem érez, belefáradt a semmittevésbe
Öreg rügynek véli magát és szeretne végre a feledésbe
Burkolózni úgy, mint ember, ki elvileg saját teremtménye
Mégsem olyan lett mint várta és beleőrült a létezésbe

Neked az istenkép az, hogy: „vigyázó szemek”
Nekem pedig, hogy: „Rettegő, magányos kezek”
Félnek attól a gondolattól, hogy mi lesz, ha mégis
Teremt megint egy rontott, romlott emberi lényt is

Unalom kéne, magányra vágyom!
Itt van az ideje meghátrálnom!
Mutatta Isten a délibábon
Hogy nem is vagyok, nem is vagyok, csak kitalálom!

свернуть